UTÓHANG

Öreg este lett, mire befejeztük a történetünket.

Espina többé-kevésbé velünk mesélt, annyira jól elhelyezett, informáltságról árulkodó kérdéseket tett fel. Annak viszont nem adta jelét, hogy észrevette volna: hiába vagyunk mi két nemzedékkel fiatalabbak, mégis teljesen kimerültünk. De amikor végül így szólt: – Yo comprendo… bastante – egy időre lehunyta a szemét, és nyugalom ereszkedett a hatalmas helyiségre. Csak az ősöreg óra ketyegett rendületlenül, de a lassú tiktak csak az idő elmúlását jelezte.

Espina egész idő alatt homályosra állítva hagyta a világítást. Óráról órára láthattuk, hogyan kúsznak arrébb a csillagok. Most már csak homályosan látszottak, hiszen keleten már ezüstszín derengett az ég alján. Félelmek és remények között várakoztunk.

A bíró sasszeme ismét ránk szegeződött, a ráncos szemhéjak hunyorogtak a fénytől.

– Elnézést – mondta a Szövetségi Törvényszék elnöke. – Nem lett volna szabad megváratnom magukat. De ezen el kellett gondolkodnom.

– Természetesen, uram – motyogtam.

– Biztos azt hitték, hogy valamilyen macska-egér játékot akarok magukkal játszani…

– Ó, dehogy is, uram!

– Semmit sem árultam el a valódi szándékaimról, a végső célomról – vigyorodott el Espina. – Nem tehettem, ha igazán őszinte történetet akartam hallani. Önök azt hitték, az ügyük elém tárásával rávehetnek, hogy enyhe büntetést szabjak ki magukra. De lehet, hogy csak a kíváncsiságomat elégítettem ki vagy – hideg dühvel, esetleg puszta kegyetlenségből – sokkal súlyosabb büntetést akartam kiszabni, mint amit a törvények megengednek. Mindegy, akármi is volt a célom, már majdnem elértem.

– Majdnem – komorodott el. – Mielőtt ezt megmagyaráznám, sajnos még egyszer utoljára fájdalmat kell okoznom. Teljes jelentőségükben meg kell érteniük, milyen súlyosak a magukkal szemben felhozott vádak.

Jill Conway és Ian Sparling! Önök háború idején eltérítettek egy katonai járművet, majd nemcsak egy katonai paranccsal, hanem az egész Szövetség politikai irányvonalával szegültek szembe. Ön, Jurij Dejerine, a Flotta tisztje, közreműködött mindebben. Semmibe vette a parancsait, felfüggesztette a feladatul kapott műveletek elvégzését, a küldetése szempontjából irreleváns polgári célokra használta az embereit, a felszereléseit és a nyersanyagait. Mi több, önök hárman eközben konspiráltak, ami pedig per se kimeríti az árulás fogalmát.

Persze, persze, tudom, hogy mindezt már hallották. Most én is hallottam – és nemcsak érzelmes szólamokban – az önök védekezését: segíteniük kellett egy távoli, nem emberi, technológiai szempontból fejletlen civilizáción, ami csak és kizárólag a tudósok érdekeit szolgálja; illetve hogy tetteikkel megóvtak néhány ezer lakost – akik közül sokan nem is maradtak volna ott – egy elszakadástól, ami sikere esetén sem bírt volna semmi jelentőséggel a Föld szempontjából. Röviden, kicsinyes céljaikat és ítéleteiket fölé helyezték az összes hatóság és több milliárd emberi lény érdekeinek, és jogot formáltak arra, hogy ennek megfelelően cselekedjenek.

– Ezek után mi szólna amellett, hogy életük hátralévő részét ne börtönben töltsék?

Ekkora szigor láttán minden álmom szertefoszlott, és valószínűleg a társaim is hasonlóképpen éreztek.

De nem, nem teljesen, csak egypár másodpercre. Akkor Jill kihúzta magát ültében.

– Uram, akármit is tettünk – csattant fel a hangja –, a törvény, amire ön hivatkozik, bizonyos jogokat is biztosít nekünk. Köztük a szólásszabadság jogát, a fenébe is! A nyilvános megszólalásét! Mit gondol, mi a francért működtünk készségesen együtt, amikor letartóztattak minket? Bevehettük volna magunkat a vadonba, és a maguk kopói sohasem találtak volna ránk! De azt akartuk, hogy a Föld megtudja, mi történt!

A heve Ianra és rám is átragadt.

– Igen! – szólalt meg Sparling. – Lehet, hogy Dejerine kapitány a katonai törvényszék hatálya alá tartozik, de miss Conway és én nem. A maguk zárt ajtók mögötti kihallgatásai és a teljes elszigeteltségben tartásunk a Földi Szövetség Alkotmánya szerint illegálisak. A bírósága elítélhet minket, de nem akadályozhatja meg, hogy nyilvánosságra hozzuk az ügyünket!

– És a Flotta sem – csatlakoztam én is. – Ezért voltam olyan büszke arra, hogy az egyenruháját viselhetem – s remélem, egyszer megint büszke lehetek erre.

Espina állta a tekintetünket. A falióra elütött egy órát.

– Kitűnő – mosolyodott el a bíró. Nem hittem volna, hogy ilyen lágyan is tud beszélni. – Köszönöm önöknek a hevüket és a türelmüket. Nyugodtan lazítsanak. A kínzás véget ért.

Tolószéke karfáján megnyomta a hívógombot. Arca ismét acélossá változott.

– Illetve ez a része véget ért – helyesbített. – Ami most következik, sok szempontból rosszabb lesz.

Tudják, amit elmondtak nekem, az megerősíti és kiegészíti azt, amit a kutatásaim bizonyítani látszanak. Isten tudja, nem vagyok egy könyörületes ember, de próbálok igazságos lenni.

Mikor a bíróság újra összeül, felgyorsulnak az események. A jelenleg az esetről terjengő pletykák világszerte ismertté válnak. Minden fázison végig fogunk menni: a vádemelésen, a maguk védekezésén és az ítéleten, ami a kollégáim tervei szerint különlegesen súlyos lesz.

Aztán én, élve a törvény által rám ruházott hatalommal, kegyelmet adok maguknak.

A következő percekre nem nagyon emlékszem, csak az rémlik, hogy sírva-nevetve öleltük át egymást.

Mikor sikerült ismét lecsendesednünk, észrevettük, hogy közben a szolgáló konyakot szervírozott. Méghozzá nemes konyakot, valóságos isten ajándékát. De a tószt után Espina, görnyedten ülve az utolsó, még fent ragyogó csillagok alatt, rágyújtott egy cigarettára, felköhögött és ugyanazon a kemény hangon, mint korábban, így szólt:

– Maguk lényegében egy cause célébre-re törekedtek, ami segíthet megnyerni a tömegek szimpátiáját az Istárnak, segíthet további segítséget szerezni. Ma éjjel felgyorsították a döntésemet. A segítségemmel – úgy alakítottam a dolgokat, hogy a lehető legnagyobb szenzáció legyen az ügyből – szinte biztos, hogy hatalmas vihart fognak kavarni. Készüljenek fel. Még nem tudják, milyen embert próbáló feladat szimbólumnak lenni…

De az én céljaim túlmutatnak a magukén. Hosszú távon az önöké nagyobb és jelentősebb. Rövid távon azonban mellékes az enyém szempontjából. Véget akarok vetni a háborúnak.

Vadul pöfékelt, miközben mi a kimerülés belső békességétől eltelve ültünk vele szemben.

– A háborúnak – fintorodott el múmiaszerű arca. – Ennek az értelmetlen, haszontalan, igazságtalan, soha véget nem érő háborúnak. Csak egy helyes dolgot tehettünk volna az egész során: a tanácsainkkal segíthettük volna elrendezni a vitát. Ehelyett viszont holmi romantikus fellángolásban ellenséggé tettük a barátainkat. Szentimentális rohamunkban mészárosokká váltunk. Bűntudatunkban a jóvátételt még nagyobb bűnnel tetéztük.

Itt az ideje, hogy véget vessünk ennek a háborúnak. Meg lehet csinálni. A Föld és a Naqsa között létre lehet hozni egy megállapodást, ami nem túl igazságtalan egyik fél szempontjából sem. Attól az igazságtalanságtól biztosan mentes, hogy a fiatalok meghalnak, miközben az öregek vígan élnek. A Szövetségen belül egyre többen szeretnék, ha létrejönne ez a megállapodás, mert a költségeink és a veszteségeink egyre csak nőnek, és az eredmény nincs sehol. De ez még csak egy kis felszín alatti mozgolódás. Sem a politikusok, sem a média, gyakorlatilag senki és semmi nem fogja megtenni az első nyilvános lépést. Egyszerűen senki sem hajlandó beszélni a megegyezéses béke politikailag elég sikamlós témájáról.

Maguk lesznek a korbács a kezemben, hogy rákényszerítsem őket.

Megint elvigyorodott, intett a cigarettájával.

– De persze megvannak a magam önző okai is – ismerte el. A kuncogása olyan száraz volt, mint amikor a főnixfa ágai összedörzsölődnek a Tűzkorszak forró szeleiben. – Milyen csodálatos utolsó csata! Üvöltve fogják követelni a vád alá helyezésemet, az elmeállapotom megvizsgálását, az Alkotmány módosítását, hogy megfoszthassanak a hivatalomtól – mindent megtesznek majd, ami csak hisztérikus bosszúvágyukban eszükbe jut. És én a magam módján fogok visszavágni… Akár nyerek, akár veszítek, maguknak nincs mitől tartaniuk. Magukat megóvja a törvény: kétszer senkit sem lehet vád alá helyezni ugyanazért a bűntettért.

De… maguknak is be kell kapcsolódniuk a küzdelembe.

Attól se tartsanak, hogy divatos radikálisokká kell válniuk! – horkant fel megvetően. – A szónoki fogásokat, a tüntetéseket, a zavargásokat, az ostorozó cikkeket, a minden mocskos, nyilvánosságot áhítozó kis Üggyel való szolidaritást, az Isten nevét nem használó prédikációkat hagyják a majmokra. Sőt utasítsák el őket. Maguk egyszerűen csak tegyenek tanúságot az igazság mellett. Ez sem lesz könnyű. Az intellektuális nómenklatúrában, amivel szembekerülnek, sok gyakorlott pikador és hivatásos félremagyarázó akad. Semmi sem lesz nehezebb, mint nyugodtnak, racionálisnak, és… igen, igaznak maradni.

Mi a maguk igazsága? – rándult meg az ajka. – Milyen negatív hatásait tapasztalták ennek a felesleges háborúnak?

Több millió olyan lény halálát lehetett volna megakadályozni, akik talán sokkal értékesebbek nálunk az örökkévalóság szempontjából. Veszélybe került egy civilizáció, amiről tudjuk, hogy rengeteget tanulhatnánk tőle, és hogy egy nap elfoglalja majd az őt megillető helyet a csillagok között. Saját szemükkel látták a pusztítást és szomorúságot, aminek nem kellett volna megtörténnie, beleértve – már amennyire ezt meg lehet állapítani – két olyan vezér elvesztését is, akik együttműködve hihetetlen dolgokra lettek volna képesek, ha esélyt adunk nekik rá.

És a Föld… Az Istáron a Föld elveszítette a legintelligensebb réteg bizalmát, és nagyon nehezen fogja visszaszerezni. A Föld elveszítette egy kiemelkedő képességű tiszt szolgálatait, hiszen – bocsásson meg Dejerine kapitány – a történtek után a Flotta nemigen tehet mást, mint hogy leszereli. – Ismét az a hihetetlen lágyság a mosolyában. –

Azt hiszem, az Istáron meglesz a helye, és szívből örülni fognak önnek.

Szinte gondviselésszerű módon jó híreket is hoztak magukkal: felfedeztek egy intelligens fajt, továbbá egy valaha élt faj relikviáit – valószínűleg mindkét tény olyan tudás előtt nyitja meg a kapukat, ami megváltoztatja az egész univerzumot – folytatta ugyanazon a lágy hangon. – Ehhez azonban belátható időn belül meg kell sokszoroznunk a Gyülekezetnek nyújtott segítséget, továbbá segítenünk kell a valennenieknek is, hogy cserébe ők is segíthessenek nekünk. És ehhez béke kell!

– Azt hiszem, a Föld egy éven belül felismeri, mik az igazi érdekei.

A feje a mellére bukott. Végül is, Daniel Espina is csak ember volt. Hamarosan elbúcsúztunk, a szolgáló pedig felébresztette a pilótát, akinek vissza kellett vinnie minket titkos szállásunkra.

Odakint vártunk rá. A levegő csendes, ritka, könyörtelenül hideg és örömtelien tiszta volt. A nap már megvilágította a hegycsúcsokat, a lentebb húzódó gerincekre sötét árnyak vetültek, az ég zafírszínben tündökölt.

– Egy év – sóhajtotta Ian. A lehelete látszott a levegőben. – Vagy kettő. Aztán hazamehetünk.

És ha szerencsénk van, újra visszatérhetünk a saját munkánkhoz, gondoltam.

– Az a sok-sok hónap… – felelte Jill Sparlingnak. Már régóta nem voltak titkaik előttem, mint ahogy nekem sem előttük. Hárman voltunk. De ez az óra csak nekik járt. – El fogod hozatni Rhodát.

– Hogy jöhetne ide? – tiltakozott Sparling erőtlenül. Pontosan tudta a választ.

– A bíró el tudja intézni. Nem lennél önmagad, kedvesem, ha nem kérnéd meg rá. – Jill átölelte Ian vállát. – De addig… Azután… Hát, majd meglátjuk. – Az olyan kérdések felett most nagyvonalúan elsiklott, hogy a szeretet kötelességekkel jár. A pillantása elárulta, én is azok közé tartozom, akik „majd meglátják”.

Megérkezett a pilóta. Jill ment elöl a repülőgépig. Én utána lépkedtem, és régóta először mertem reménykedni.

VÉGE